Amikor megláttam a Faluhelyen itthon és másutt facebook oldalán ezt a tyúkólat, ami elé a bevezető szöveg így szólt: Amerikai típusú...
kicsit felbosszantottam magam, főképp amikor a hozzászólásokat olvastam. Szegény tyúkok miért vannak bezárva,miért a betont (nem is az) kaparják, stb. szegények, csak sóvárogva nézik a zöldet, mekkora állatkínzás és így tovább. Legszívesebben lefotóznám azt a közelünkben lévő házat, ami egy kisebb dombra épült és a tyúkok totál szétlyuggattak mindent, egy hatalmas porzó domb az egész, lassan pincényi lyukakkal. Nem kicsi hely, fű már ott sincs.
Micsoda állatkínzás!
Bezzeg régen!
Mi is volt régen?
Nemrégiben egy idősebb szomszéddal beszélgettem, aki elmesélte milyen volt gyerekként az élet. Amikor gyerekként csapatba verődve közösen hajtották a gyerekek a ludakat a Dunára, amíg azok úszkáltak, legeltek, addig ők játszottak, sütögettek maguknak, aztán estefelé hajtották vissza a libákat az ártéri földek tarlóján, így megvolt a szemes vacsora is. De jó is volt. És tényleg, de jó lehetett! Magam elé képzeltem az útvonalat. Minden apró utcában autók járnak (gondolom a Faluhelyen tulajai sem szamárháton intézik az ügyeiket), totál esélytelen lenne ma egy ilyen akciót gyerekekkel kiviteleztetni.Ahol meg lehetne, ott lassan már nincsenek is gyerekek, ha vannak azok meg inkább a városba vágyakoznak A másik szomszédunk azt mesélte, hogy a mai állapotok szerint még 3 utcát átívelő telek tartozott a házukhoz (és az összes többi házhoz). Ezen epret termesztettek, amit lovas kocsival vittek fel Pestre. A telkek feldarabolódtak, amint volt lehetőség mással foglalkozni.
Az élet megváltozott. A nagy föld -legalább is itt bizony a nagyon nagy jómód jele, a telkeket már régen nem holdban, vagy hektárban említik, hanem 500-1000 négyzetméterben. A kis utcákon autók járnak, a gyerekek biztonsággal már csak a körbekerített játszótéren, vagy olyan zöldben játszhatnak, ahová szükséges a felnőtt kiséret. A libákat ha akarnánk se tudnánk levinni a Dunára, főleg nem lábon, a tyúkok már nem az árokparton meg az utcában kószálnak, mert nem lehet. Ilyen körülmények között nem tartom korrektnek azt kritizálni, aki kisebb területen próbálkozik a mai korhoz illő formában az állattartással.
Szép dolog egy többhektáros birtokról azon merengeni, mekkora bénaság egy ilyen tyúkól, de az emberek többsége reggel elmegy dolgozni, este meg hazamegy és örül, ha így el tudja látni az állatait és biztonságban tudhatja őket.
Ma igazán vidéken élni vagy luxus, hobby, vagy a szegénység kényszere.
Egy átlagos falusi környezetben sem valósítható már meg az gond nélkül, ami 60-70 éve normális volt.
A Spektrumon láttam egy filmet, amiben a méregdrága felszerelésű amerikai túrista (akár hazánk szülötte is lehetett volna) végigkísér egy családot, akik lámákkal sót szállítottak, hosszú, több hetes, hónapos utat megtéve. A család tagja volt egy fiatal, tizenéves lány, akinek a velük utazó túrista azt ecsetelte, nem érzi-e magát rosszul a bőrében? Mert náluk ennyi idősen a lányok választhatnak. Mit szeretnének tanulni, dolgozni, egy csomó lehetőség áll előttük, van választási lehetőségük.
Elgondolkoztam, tényleg van. De egy dolgot nemigen választhatnak, hogy lámákkal sót szállítsanak, a munkát családi örökségként folytatva. Ez valószínüleg nagyobb falat nekik, mint ha orvosok szeretnének lenni. :)