Ha jól emlékszem talán két hete nagy dologra szántuk el magunkat. Nevetséges is így fogalmaznom, mert persze elszántuk, de hogy én mit tettem? Semmit. Befogtam a fülemet és becsuktam a szememet.

Nagy mészárlás volt az udvarban, úgy döntöttünk, hogy levágjuk a régi gárda egy részét és az újak közül is a kakasokat. Itt a tél, alig tojnak valamit (napi 2 tojás), meg már egyébként is terveztük egy ideje.

Sorra került a kedvenc kakasom, Szarumán is. A lábai még egészen fiatalon eldeformálódtak, elég nehezen járt, persze, van mire fogni. Sorra került a kis kendermagos is és még jó páran. Összesen kilencet vágtunk. Vágtunk volna többet is, de másképp alakult. Cseppecske a kendermagos éppen növesztette tollait, ezért borzasztó volt pucolni, így a többi vedlésben lévő tyúkot már le sem vágtuk. Nem is ajánlok ilyet senkinek...

Nem jövök horrorisztikus képekkel, az amolyan idióta műkeménykedés lenne, főleg, hogy annyit tettem az ügy érdekében, hogy nyitottam és csuktam a férjem után az ólajtót, majd a fülemet befogva, ugyanúgy mint 3-4 évesen a nagymamánál oda sem néztem, amíg a kedvenceim még pár utolsó szárnycsapással kivéreztették magukat az életből. Én akartam, hogy csapjunk vendettát, aztán gyakorlatilag semmit nem csináltam, a tyúkokat anyósom és férjem pucolta. na jó én meg visszatartottam a kicsiket tőlük.

Hát ennyi. Egy korszak lezárult, hűtőládába és kotlába kutyakajának kerültek azok, akikkel kezdtem ezt az egész blogot, akik tulajdonképpen a legszebb örömet, az újdonság örömét adták nekem.

Kell a hely a fiataloknak.

Legközelebb róluk írok.