Van egy kis japán tyúkom. Régóta megvan, még az első garnitúra része, de eddig még soha nem írtam róla. Talán azért, mert nincs vele semmi gond. Idén őt is megérintette az udvaron eluralkodó kotlási őrület. Ült is lelkesen, de vagy letúrták a többiek, vagy valami más miatt törtek el, tűntek el a tojások, a lényeg az, a végén már egy darab tojáson ült egy eldugott helyen. Hagytam, nem bántottam. Aztán jó két hónapja ki is kelt az ő egyetlen kicsi csibéje.
A kis japán tisztába volt erejével és a rangsorban elfoglalt helyével, nem keménykedett, szépen meghúzta magát és őrizte az egyetlen csibéjét. Együtt jártak, keltek, külön mindenkitől.Aztán telt az idő, egyszer csak egyforma nagyok lettek. Olyan furán, de valahogy meghatóan éltek kettecskén, külön a többiektől.
A mama kicsi fiacskája (mert azt hiszem ez kakas lesz) már majdnem kétszer akkora, mint az anyja, lassan övé a védelmező szerep, de ők még mindig mindenhova együtt mennek. Ketten.