Petőfi Sándor
ANYÁM TYÚKJA
Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Na tessék, kezdődik, megérkezett a drága gyermek, nekem még nem is köszönt, a kabátját (Jaj, már megint kilyukadt, ez a Júlia nem ismeri a tűt meg a cérnát?) le se vette, de már megint a szerencsétlen tyúkomat vegzálja. Hihetetlen, hogy miért zavarja, amikor soha nincs itthon.
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Hogy miért kell nekem állandóan újra és újra elmagyarázni, mint valami ma született csesemőnek, hogy ez nem ugyanaz a tyúk, mint amelyik a múltkor volt idebent. Ez kotlik szerencsétlen, őt is csak a hideg és a jégeső kényszerítette a szobába mint téged, drága Sanyikám, te hazajöttél a melegebb kabátodért, ez meg itt próbálna költeni. Ha hagynád és nem zavargálnád ide oda. Hagyd már abba, még jó hogy felszáll a ládára és kotkodácsol, amikor lezavarod a fészkéről ahol senkit nem zavarva próbálna gubbasztani. Az eszem megáll drága Sanyikám. Édes kisfiam, nem őt kéne kiverni a szobából.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Sanyika drága, arany bogaram, hát már ennyire pösti lettél? A tyúk, az igen, az kendermagos, de kukoricát eszik, tudod, ismered, az nem lehet, hogy már erre sem emlékszel. Jaj édes istenem, az a cséplőgép ekkora nyomot hagyott volna a te kis poétikus lelkedben, hogy már erre sem akarsz emlékezni? Igen, jaj de nagy feladat is az, amikor egy gépész lelkű embernek irodalmár fiúgyermeket ád az ég.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám.
Sanyika, most már elég legyen, én tudom, mert az anyád vagyok és szeretlek és megértelek, hogy a vers mindenek felett, de értsd meg kérlek szépen, hogy ez nem tojik most, talán hónapok múlva fog, ez most kotlik, hova iparkodjon? Majd fog. Egyszer, de most más dolog miatt van ebben a helyzetben drága egyetlen kisfiam.
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,
Jaj ez a nyüves kutya, már rég eltakarítottam volna a háztól ha a Sanyika nem lenne úgy oda érte. Régi cseléd. Réginek régi, de hogy cseléd? Inkább én az ő cselédje. De Sanyikáért bármit.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’...
Anyám egyetlen jószága.
Kedvet ne kapj a tyúkhúsra? Hisz mint valami kuvasz a nyers húst úgy szaggatja a falu csirkéit ez a kis törpe izé. Anyám egyetlen jószága... Sanyika ne ríkass meg, tudod, hogy nekem a tyúkocskáim a mindeneim. Már hogy lenne ez a félsüket Morzsa az egyetlen. Jól van Sanyika, gyere csókold meg anyádat, így, tedd el ezt a kis sültet, no meg a kis bankót betettem a meleg kabátod belső zsebébe, Julikának meg add át csókjaimat, nem kell állandóan lovagolni, meg szivarozni, jó legyél drága kisfiam, gyere mihamarabb!
(Vác, 1848. február.)
Rosa Rugosa (mint anya)