Hol is kezdjem. Pénteken pakolásztam a szalmabálák környékén, amik egy nagy kamionponyvával vannak letakarva. Igazából kerestem, hogy esetleg hova tojhatnak még a tyúkok. Voltatok már úgy, hogy egy jelentéktelen gondolat befészkeli magát a fejetekbe és nem akar onnan elhussani, vissza-visszatér? Amolyan apróságokra gondolok. -Be kéne nézni a mosógép mögé... Be kéne valamiért túrni annak a régi kabátnak a zsebébe... Be kéne nézni a szalmára a ponyva alá... Nos ez utóbbi gondolat többször is megkörnyékezett pénteken. Aztán felemeltem a ponyvát és aláástam. Jól tettem, egy tyúk gubbasztott egy olyan helyen, hogy el nem tudom képzelni, hogy kapott levegőt, ráadásul ki tudja mióta? Hat tojás is volt alatta, mind hideg. Osztottam, szoroztam, a tojásokat kivettem alóla, készítettem neki egy új helyet és bepakoltam alá új tojásokat. Volt kilenc japán tojásom is, azokat is, hát ha lesz valami belőlük, végül is amit eddig felütöttem, az mind szemes volt. Szóval van még egy kotlósom, nem más, mint a fészbúk képen látható madaram. (Amikor ezt írtam, a másik kotlósomnak még semmi baja sem volt. Azóta elpusztult szegény. nagyon szomorú vagyok miatta és már kiderült, az én hibám.)
A malac megtáltosodott!
Pakolós játék
Először kissé szkeptikus voltam, hogy mi lesz ebből, annyira félénk volt, hogy lesz ebből cuki házikedvenc. Ráadásul mindenhol azt olvastam, mennyire falánk, ez meg szegény semmit nem akart enni. Már kezdtem aggódni. Volt itthon egy doboz eléggé fura tápszer, amit a kicsi sosem volt hajlandó megenni, abból készítettem neki egy adagot, ezt hangos csámcsogással elfogyasztotta. Utána ugyanerre a sorsra ítéltetett egy doboz öko bio fullextrás babapép, ami szintén az ehetetlen kategóriába került gyermekemnél, gondoltam odaajándékozom valakinek, a malac nagyon örült neki.
Disznóláb
A kezdetek kezdetén a legnagyobb bizalommal a kicsik iránt volt, azóta már együtt hemperegnek a földön, de erről majd külön szólok egy posztban. Minden esetre, a játszószőnyeget végre használja valaki...
A következő váratlan fordulat az, hogy lett egy kecskénk.
Én ezt aztán tényleg nem terveztem, de egy ismerős megkeresett minket, először azt hittük gida, hát jó, majd ellesznek a malaccal. Aztán megláttam szerencsétlent és komolyan mondom, a rosszullét környékezett. Ez bizony nem gida, hanem egy rettenetesen lesoványodott anyakecske. Nem vagyok hülye, de valahol mégis az vagyok, nagyon jól tudom, hogy aki hozta (nem az övé, csak mindig tud valami eladót), az nagyon jól tudta, hogy itt a környéken nem sok bolondot talál, aki még pénzt is ad ezért a romért. Egy tál pörkölt nem jönne ki belőle.
Feltételezhetnék róla a profi kupecség mellett akár állatok iránt érzett törődést is, amikor jól tudta, hogy ezt másnak nem fogja eladni. Ő jól járt, a kecske is, na de hogy mi hogy jártunk....? (Így...) Azt majd a jövő megmutatja. Kikötöttük a ház elé, hadd legeljen, tiszta égés, még jó hogy kis utca és nem sok állatvédő jár erre, már rég a fókuszban mutatnák. Velünk együtt. Nem tudom miért néz ki ilyen rettenetesen, a mellső lábán a térdén egyáltalán nincs szőr és az egész kecskének olyan édeskés dögszaga van.
Először Micinek akartam hívni, de lett belőle Rozi, a lányom este, amikor vizet vitt neki, már csak Rózának hívta (na tessék).
Remélem nem szabadítottam ezzel a kecskével semmi kórságot a többi állatra.
Egész nap legelt kint, este adtam egy kis korpát neki, de nem túl sokat evett, aztán rávetette magát a rothadt lucernakupacra, amit készülünk kidobni, az volt a bálák használhatatlan külső rétege.
Volt izgalom a hétvégén és azt hiszem a jövő hét sem lesz unalmas...