Megérkeztem!
Végre. Mit is írhatnék? Ott a messzi Északon tyúkot csak a tojástartón láttam két dimenzióban. Hétkor elkezdett kelni a nap,kilenckor nappal lett (lekapcsolták a közvilágítást), délig kelőben volt a nap (vagyis az ember pofájába sütött folyamatosan, de úgy hogy kettőig nem lehetett látni), déltől háromig alkonyodott (lásd előbb, csak a másik irányból), aztán beesteledett.
Szép és egyszerű házakat láttam, szuper lámpákat, egészen kedves embereket, akik szeretnek fekete dzsekigatyában és kabátban járni és imádják a láthatósági mellényeket. Amikor először ültem kocsiba 10 perc után már lerágtam a körmöm, mert nem hiszem el, hogy a tökszáraz úton, ahol semmi, de semmi forgalom nincs, mi a rákért kell a 90-es táblánál 60-al menni egymás seggében? A bunkó külföldiek meg nem bírják a tempót és előzgetik a sort, persze teljesen feleslegesen, mert pár méter múlva ismét feltűnik egy 60-al haladó karaván. Tuti a szöges gumit is csak azért használják, hogy legyen mire fogni, a lassú tempót. Na persze az se jobb, ami itt van nálunk. Sőt.
Talán írok róla egy posztot, ha már összeszedtem a képeimet.
No, de lássuk, mi történt itthon?
Egyszerű, ha nincs itthon a gazda, cincognak az egerek. Nálunk az egerek a kutyák voltak, akik simán elkaptak egy tyúkot, kicsit később meg egy kakast. A saját keltetésű, kotlós nevelte tényleg gyönyörű kakasomat! Nagyon sajnáltam! Persze a nagymama állította, hogy ő megdorgálta őket, de hát ismerem én azt a dorgálást, a kutyák leszűrték belőle, hogy ha elkapunk egy ilyen izét, akkor a mami kijön hozzánk beszélgetni, aztán megfőzi a tollas bigyót a kuktában nekünk. Jól van, nem szép dolog más kárára poénkodni, főleg hogy a nagymama előtt le a kalappal, de ezt nem tudtam kihagyni. Hát, én hamar ráébresztettem a kutyákat, hogy a bilibe lóg az ujjuk, azóta valahogy még a tyúkok felé sem nagyon mernek nézni, nem részletezném, mert még az állatvédők (na nem a tyúk, hanem a kutyavédők) felfigyelnének rám.
Tyúkjaim szépen kitollasodtak, tudtam én, hogy a gondoskodó és szerető nagyi főztje mindenkire hatni fog, most legalább napi 1-2 tojást találok a ládában. Végre. A libák akkora taplók lettek, hogy amikor elutaztam, az volt az álláspont, hogy megvan a karácsonyi kaja, finom libahús lesz. Mielőtt elmentem járt nálunk egy fotós családi képeket készíteni. Már régóta terveztük, hogy csináltatunk egy jó képet az egész családról lovakkal, kutyákkal, minden összeterelhető állattal. A libák őt is megihlették, ezt a képet nem tudom kihagyni, muszáj megmutatnom!
Szóval a libák. Tulajdonképpen már kezdett elegem lenni abból, hogy lassan ők uralják az egész terepet. A kicsit nem lehet hátravinni csak úgy, hogy kedvére bóklásszon a tyúkok között, mert amint eltűnök a képből, azonnal betámadják. Pedig régen olyan aranyosan elvolt a pipikkel, a kakasom sose bántotta. De most hogy hazajöttem, megint megsajnáltam a libákat. Ezeknél tényleg nincs jobb házőrző. Átjött a nagyon nagydarab szomszédunk és azt is simán elkezdték csipkedni... feszegetve az ésszerűség határait. Persze akkor is eszembe jutottak, amikor egy ritka készpénzes fizetéskor kezembe akadt egy 20 koronás. Az idős kalapos hölgyike ismerős volt, csak nem tudtam, honnan....
de amikor megfordítottam a pénzt, akkor rögtön felcsendült a fejemben a dal,
hogy Nils Holgersson, ott repül Márton lúdon... és persze akkor már az is beugrott, hogy a hölgy nem más, mint Selma Lagerlöf. (Az első irodalmi Nobel-díjas nő egyébként.) Erről meg Montisa és Kázmér jutott az eszembe és már megint nem libasült formájában. Rettenetes ez a távollét, érzelgőssé teszi az embert. No, de most már itthon vagyok, hamarosan megint jól feldühítenek, aztán mesélhetem én esténként a gyerekeknek a Nils Holgerssont, a két rosszcsont lehet mégis a sütőbe kerül.
Kért tőlem valaki egy posztot tégla tyúkólról. Nem felejtettem, de nem ígérek semmit, az én munkámban az uborkaszünet januártól kezdődik, talán akkor lesz időm megírni a témáról egy normális és használható bejegyzést. Köszönöm a türelmet előre is.
