Ezeket a gondolatokat még tavaly októberben írtam:

Most vagyok teljesen tanácstalan.

Az egyik kakasunk csak úgy hívjuk, a "raj"- elég szarul van. Azt hiszem a kendermagos megverte és rátelepedett. Azóta alig bír felállni a fehér. Mondjuk úgy is leves lesz belőle, nem is ez a gond. Hanem én egyúttal a kendermagost is kinéztem, mint hétvégi élelemforrást, egy kakas semmire nem elég, úgy járnánk, mint a szegény ember a mesében. Este felmentek aludni már a gyerekek, amikor leszól az egyik: -Anya, tényleg megesszük a kendermagost? Ó basszus, tudtam, hogy ez lesz. Már sajnálja. A többi nem zavarta, de ezt sajnálja. Most mi a túró legyen? Tartsak neki kiselőadást, hogy látod fiam, a világ színes, nézd csak meg, hogy a pipiknél abszolút a tyúkok viszik a prímet, a gyárban a kakasok már a reggelt sem élik meg, (talán emlékeztek még az üzemi csibedarálóra) mennek félnaposan a darálóba, míg a pipikék éldegélnek, jó nagy mellehusit növesztenek, tojják a tojásokat, egyszóval tyúkéknál a kakasok a vesztes oldalon állnak, még a háztájiban is. Úgy is hamarosan érkeznek a jércék, nem tudom mi lesz, ha ez a nagy dög elkezd majd vetődni rájuk.

Végül is a tálcás csirkét mindenki olyan könnyen betolja, semmi problem, tudod, hogy az is egy csirke volt... csak azt nem ismerted.

Na de a legnagyobb gáz, hogy hiába akarok én hiteles lenni, ha tulajdonképpen én is sajnálom. Meg azt a bolond fehér nyomorultat, akit eddig is vertek. Na mindegy, majd lesz valahogy. Egyszer úgy is mennek a levesbe, max most kapnak egy kis haladékot.

Ezek pedig most vasárnap történtek:

Ilyen volt, ilyen lett:

Hát, eljött az idő. A két kakasnak már eldöntöttük a sorsát decemberben, de úgy alakult, hogy az alkalom, amire (ki)készültek volna, időhiány miatt elúszott. Mára a gyerekek is megbarátkoztak a gondolattal, hogy a két kakasnak annyi, sőt, már kérdezgették is, hogy na, mikor vágjuk le őket? A kendermagos kakast kicsit sajnáltam, mert normális volt, jó fej, cseppet sem agresszív és kufircolt lelkesen, de hát ez van, ilyen a kakassors… A férjem mondta is, mi lesz, ha én már nem leszek és neked kell levagdosnod őket? ( Mondjuk erről az jutott eszembe, hogy azt hiszem nem ez lenne a legnagyobb gondom, ha ez a helyzet bekövetkezne…) Mondtam neki, majd jól eladom őket, vagy keresek valakit,  aki levágja.  Vasárnap reggel a férjem gondolt egyet, elővettük a nagylábost és feltettük forrni a vizet. Hagymát pucoltam a vérnek, ő meg a nagyfiam asszisztálásával elvágta a két kakas torkát. Miután mi hétvégén szeretünk azért pihenni, ez olyan tíz, féltizenegy között történt. Fél egykor már ettük a valóban aranysárga kakaslevest. Az aprólékból annyi lett, hogy még négy levesnyit betettem a fagyasztóba, combok, mellek mentek a pörköltbe. Szóval vágás után hagymás vér, ebédre meg leves, jó sok hússal. Ez olyan jól sikerült, hogy ebéd után rögtön aludnunk kellett, így a pörkölt csak később készült el.

 

A múltkoriban vitáztam egy blogon, ahol a legtöbben leszólták a kistermelőtől, háztájiról vett cuccot.

Később kalandoztam még a téma körül és pl. olvastam egy gasztroblogger írását, amiben házi, illetve bolti tojást, csirkét hasonlított össze. Azt írta, a különbség észrevehetetlen. Erről az jutott eszembe, hogy nem hiszem, hogy ezek után igazán hinni tudnék a megállapításainak. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hamarosan a fagyasztónkban lévő, kedves rokontól kapott bolti csirkeaprólékból is főzök majd egy levest és közszemlére teszem mindkét alapanyagból főtt levesről készült fotókat.

BESZÉLGESSÜNK!