A kezdeti sikereken felbuzdulva, vagyis hogy ezek a tyúkok nem is olyan randa és agresszív állatok, mint amire én gyerekkoromból emlékeztem, gondoltam beszerzek néhány letojt tyúkot (összesen tízet), hogy addig is legyen tojás, amíg a fiatalok nem óhajtanak tojni, csak zabálni. A szemeim előtt lebegett az Őrtorony füzetek elején látható idilli kép, oroszlán és gazella békés együttélésben. Ami nálunk eddig működik. A macskák egy tálból isznak a sünnel (vagyis megpróbálják elinni egymás elől a tejet), a pincsit jól megraktam, amikor a tyúkokra vetődött, azóta nem bántja őket, ellenben különös szexuális vonzódást tanusít azóta az ivartalanított nőstény macskánk iránt, de végül is némi kompromisszum árán béke honol az udvarban.
Nem hallgattam a barátnőmre, aki azt mondta, vigyázzak az idegen tyúkokkal, mert háború lesz. Nálunk? Ugyan. Fél kézzel kezelem a problémát.
Hát, a tyúkok kifogtak rajtam.
Fellelkesülve, egy szombati napon elmentem a tyúkokért. Megállt egy hatalmas teherautó, tele ládával, két ember azokból rángatta ki a tyúkokat. Akarom mondani a szörnyeket. Annyira sajnáltam őket, a legtöbbnek hogy úgy mondjam kissé hiányos volt az öltözéke, értsd ez alatt, hogy kopasz volt nyaka, segge, csak a szárnyukon volt némi toll.
Nem baj pipikék, majd én segítek rajtatok, eddig bezárt katrocban éltetek, most a napfény, a jó levegő, a jó étel, a friss víz és a határtalan szeretet egy új, minőségi élet reményét adja nektek.
Még talán egy könnycseppet is elmorzsoltam mély meghatódottságomban.
Hazaérkeztünk, kieresztettem a ládából őket fajtársaik közé. Először kissé illetődötten bután hunyorogtak -lehet néhányan megvakultak a fényerőtől-, aztán kezdtek magukhoz térni. Szedtem nekik sok zöldet (ezt nem ették, azt hiszem nem ismerték, a tyúkhúrok úgy hevertek a földön érintetlenül, mint ahogy egy tőlünk keleti irányban lévő országban a rántotthús szivarozgatott a falnak dőlve csendben), megpúpoztam a tálat darált kukoricával. Magukra hagytam őket, még sem üldögélhetek ott egész nap, ezt a hobbit megtartom öreg napjaimra.
Pár órával később hátramentem és azt láttam, hogy az eredeti kis tyúkjaim a kakasokkal együtt mind a húszan egy egy négyzetméternyi zugba menekültek, miközben a letojt tyúkok -közülük is a legótvarabb kinézetű tollatlanok- harciasan rájuk támadnak és ütik őket, mint a répát. Ennek fele sem tréfa, nyírfaseprűt ragadtam és berontottam a tyúkudvarba. A megfélemlített többség ekkor előmerészkedett, elkezdtek nyugtalanul enni, de néhány lekopaszodott nyomorult csak rájuk rontott, én igyekeztem a támadókat néhány íves ütéssel a túloldalra visszatántorítani.
Nincs mese, ezek éjjel nem alszanak egy ólban, gyorsan elkezdtük késszé tenni a másik félkész ólat. Este sikerült őket szétválasztani, így telt az első nap. Másnap a helyzet sajnos még rosszabb lett. Miután kiengedtem őket, röpke 3 óra alatt 5 tyúkomat verték véresre. Itt elszakadt a cérna, ekkor már szó szerint gyűlöltem őket. Felhívtam egy barátnőmet és felajánlottam a tojó állományt, szó szerint "vigyétek a picsába ezeket a dögöket, mert fogom a kisbaltát és vérfürdő lesz az udvaron". Jöttek, zsákokba gyömöszöltük őket és már mentek is. A barátnőm hatalmas kakasa egész nap küzdött velük, mint mesélte, a tyúkok körbevették a kakast és mint valami rossz akciófilmben, egyenként rontottak a kör közepén álló hatalmas állatra. Ő hősiesen állta a sarat, szépen leverte többször is a vereséget elfogadni képtelen tyúkokat, estére beállt a rend.
Nálunk visszatért minden a normális kerékvágásba, engem és gyermekeimet elöntött a megnyugvás érzése. Az egésznek annyi haszna volt, hogy két kakasom a támadások alatt végső elkeseredésében elkezdett kukorékolni. Azóta is néha megszólalnak, gondolom akkor, amikor felrémlenek leki szemeik előtt eme traumatikus élmények.