Van egy kis kendermagos. Régebben semmi különös nem volt vele, elvolt a többivel. Aztán egyszer a két (már levessé és rántott combbá változott) kakas úgy megverte, hogy elkezdett sántikálni. Onnantól nem volt megállás. Rászálltak és véresre verték. Kivettem és amikor meggyógyult, visszatettem. Bár a többiek le se szarták, ő annyira látványosan rettegett és menekült előlük, hogy végül csak észrevették rajta az "Ide üssetek" táblácskát és egy azért csak megcsapta. Ő pedig látványosan, oltalmat keresve hozzánk menekült. Nem volt mit tenni, önmagamat meghazudtolni nem tudom, kiszedtük a többi közül és külön tettük. Tiszta aranyos volt, meg lehetett fogni, simogatni, állandóan mászkált a nyomunkban, ha szóltunk hozzá halk kotkodácsolással motyorgott magában.
Azért nem semmi dilemma lehetett az övé. Vajon hogyan lehet azt feldolgozni, hogy a fajtársaid zaklatása elől egy ragadozónál, borítékolt jövendő gyilkosodnál keress oltalmat?
Kint volt a kert első részében, ücsörgött a teraszon mellettünk. Éjszakánként felment a létrára és ott aludt. Aztán egyik reggelre eltűnt, pont mire elkészült volna a kis kuckója. Gondolom éjjel valami kutya járhatott nálunk és jól megette. Szőrén szálán eltűnt.
Nagyon érdekes egyébként, hogy miért szállnak rá a tyúkok egy-két társukra. A szájhagyomány szerint azért, mert beteg, de én inkább azt láttam, hogy azokat verik, akik máshogy viselkednek, mint a többiek. Illetve most, hogy megnőttek mind, azt látom, hogy a fehér és a kendermagos kakasunk, akik szintén az elnyomottak közt voltak, nem ugyanabból a fajtából való, mint a többi. Bár a fehér kakas egy hülye, tényleg. Az elején szinte véresre csípte a többi kakas. Állandóan parázik, tiszta izgatott folyamatosan. A múltkor ez az őrölt szembeállt a kutyával, amikor az hátrajött velem a tyúkokhoz és megcsípte az orrát... Egyszer egy galamb repült hirtelen a tyúkól kerítésére, az összes tyúk futni kezdett, ez meg szembefordult és próbált felugrani, hogy megcsípje. De alapjáraton folyamatosan parázik, szóval tényleg fura.