Március 26. Rozi mára van kiírva. Most a másik oldalon állok, esküszöm, soha ilyen ideges nem voltam. Soha nem lennék szülészorvos, jobban izgulok, mint a saját szüléseim előtt.

Pár napja, amikor jött a hidegfront, Rozi egész nap csak feküdt, nem állt a helyzet magaslatán, én még kevésbé. Még az izgalom kiváltotta hányinger is megkörnyékezett, amint magam elé képzeltem a Roziból kilógó két lábat, a beragadt kis növendéket, amit majd nekem kell kirángatni.

Megjött a front, Rozi jobban lett, én megkönnyebbültem, hitetlen lelkem mégis imával fordult mindenféle Földanyákhoz és egyéb istenekhez, mit érdekel engem, hogyan nevezzük, csak adjon az én Rozimnak komplikáció mentes szülést. Gyertyát is gyújtottam, csak semmi baj ne legyen, ne száradjon egy kecske lelke sem rajtam a bénaságom miatt. Bogi (alias Furioso Rege) minden este, amikor beviszem a karámból, áthajol az istállójából, Rozi odatolat a közös, nem túl magas  deszkafalhoz, Bogi pedig elkezdi csipkedni, masszírozni Rozi hátát, oldalát, a kecske forog, Bogi pedig dolgozik rajta... Lehet lovas szülés lesz...

Ma délelőtt gondoltam kikötöm egy kicsit legelészni, minden nap kivittem pár órát, amíg szemmel tudtam tartani. Rátettem a futószárat, Máskor fejjel kilöki az ajtót és úgy sétálunk ki, de most nem akart kijönni. Tüntetően elfordult és elkezdte eszegetni a szénát, állt, mint akit odaszögeztek. Nem erőltettem, elvan a 12 négyzetméteres jól beszalmázott istállójában, tudja ő, hogy mi a jó neki. Szerintem itt az idő, csak azon izgulok, semmi baj ne legyen, vagy ha van, akkor meghalljam az én csendes kis Rozim segélyhívását. Valószínű két gidája lesz.

Rettenetesen izgulok.