Jó, jó ne adjunk nekik nevet, mert akkor nehezen halnak, de kérem, hogy tudná az ember ezt megállni? Egyszerűen vannak köztük arcok, jellemek, akik kívánják a névadást. Szarumánt már ismeritek, a következő egyed a kis japán lett, aki egyszerűen kikűzdötte magának, hogy nevet kapjon.
Végül is adtunk neki nevet. Na nem én. Én megmaradtam Szarumánnál, akit a múltkor sikerült úgy seggbe rúgnom, hogy kissé sántikált utána, de hát szorri, a másfél éves kisfiam az érinthetetlen kategóriába tartozik, ő meg egészen úgy csinált, mint ha meg akarná csípni. Pedig eddig normális volt, de gondolom itt a tavasz, néha ő is elvesztheti a fejét – ha nagyon igyekszik, akár végleg is…
Térjünk vissza a kis japánhoz. Egyszerűen csak kicsúszott a lányom száján a név : Hose Armando... Miután mostanában könnyes szemmel fetrengtünk a nevetéstől, amikor a kis japán kakas támadásba lendült. A tyúkudvar történései hamarosan egyenértékűek lettek egy Brazil szappanoperával. Épp borsót ültettem, amikor szólt a lányom, hogy -Odanézz anya, Hose Armando párbajba keveredett! Mit párbajba. Megtámadott egy hatalmas, nála majd háromszor nagyobb kopasznyakú kakast ( belőle azóta finom sült lett ) és nem csak leverte, de hosszú időn keresztül üldözte és kergette az udvarban. Tiszta harcosok klubja. Neki még a szárnyát sem vágtuk le, mivel igazi csapatépítő figuraként először átlendült a kerítésen, hangos kukorékolással jelezve, hogy ő már kint van és várja kedves aráit, mind az ötöt, akik sajnos nem tudtak immár átlendülni, ezért Hose visszareppent hozzájuk. Mert mit ér a szabadság, ha nincs kivel osztozni az örömében. A férjem természetesen meg akarta enni a múltkor, imád bepróbálkozni ilyen dolgokkal, á, együk meg, úgy se jó semmire… Szerintem direkt csinálja, kíváncsi, mekkora lobbizásra vagyok hajlandó a kis szívtipróért. Most hátrahordtuk a lovakhoz és a tyúkokhoz a mellettünk lévő földről a maradék 12 darab körbálát, így a hátsó udvar kimondottan zegzugos lett, a tyúkok imádnak ilyen szűk kis helyeken kommandózni – meg a gyerekek is – Hose pedig kialakította a bálák, a mogyoróbokor és a kerítés között, a kis diófa alatt a rezidenciáját, ahol saját bejáratú tyúkjait ápolgatja. Egyébként szédületesen vakmerő, simán betámadja a nála jóval nagyobb kakasokat, mintegy megelőzendően, hogy nehogy bármelyik szemet vessen a csajaira. Nagyon érdekes, hogy a főkakassal Szarumánnal kimondottan baráti kapcsolatot ápol, igaz, a fekete gatyás tyúkra rá sem emeli a szemét, hátulról meg véletlenül sem közelíti meg, aki Szarumán kedvence.
Ha már nevek, akkor muszáj megemlítenem a kis kendermagos tyúkot. Egy könyvben olvastam, hogy a kendermagos, hízásra hajlamos fajta. Igaz. Nekem nagyon tetszik – a férjem azt mondja, neki is ez a kedvence, de biztos én is azért bírom, mert testi, lelki hasonlóság van kettőnk között (haha, nagyon vicces). A múltkor megfogtam – simán hagyja magát -, mit mondjak, alig bírtam megemelni, illetve kisebb súlyra számítottam… Tehát ő is nevet kapott. Nem, nem előre megfontoltan, hanem egyszer csak kicsúszott valamelyikünk száján, hogy Cseppecske. Aztán valahogy onnantól kezdve mindenki úgy hívja.
Egyenlőre nem szeretnénk többet elnevezni, mert a múltkor, amikor a tv-ben a Gyűrűk ura trilógiát nyomták, a gyerekek már arra panaszkodtak, hogy nem tudják olyan mélységekben megélni ezt a magasztos történetet, mint eddig, mert amikor a Szauron szemét mutatják, nekik rögtön beugrik a kakasom feje és röhögniük kell, így meg nem félnek – izgulnak kellőképpen. Hát, mindennek ára van…