Sajnos egy szomorú esemény történt nálunk, édesapám 71 évesen  2011  november 20-án, elment, (http://edit-gondolataim.blogspot.com/2011/11/edesapam-emlekere.html ) édesanyám egyedül maradt. Vidéken élnek, az állattatás náluk kimerül a baromfiudvarban. Bár én terveztem és tervezem, hogy oda fogok költözni, és több állatot is tartanék, ha sikerül, mondjuk kecskét, pár nyulat, esetleg kacsákat. Jelenleg csak hétvégente tudok lejárni.

Szóval általában 20-30 csirke volt az állomány. Apum nagyon szerette a vidéki életet, de a sors úgy hozta, hogy Budapesten élte le életének a nagy részét, én is ide születtem, de a nyugdíjazásuk után visszaköltöztek anyummal a szülőfalujába. Persze gyerekkoromban én is sokat voltam ott, a nagyszülőknél, talán az ott átélt élmények, tanultak hatására vágyom én is vidékre, a föld az állatok, a szabad levegő a tér után.

Apumék 2000-ben költöztek le, amit sajnos beárnyékolt a 2005 ben kapott stroke-ja (agyi érelzáródás). Ebből ugyan felállt, bár a bal karját- kezét sajnos nem tudta már használni és bicegett is, de rendületlenül kapált  gereblyézett fél kézzel, etette a tyúkokat, tisztogatta az udvarukat.

 

Ez az elfagyott tarajú kakas több okból is emlékezetes marad számomra. A fő ok, hogy még apum nevezte el Csubakkának. Többek között azért, mert bár a fotón nem látható annyira, de nagyon nagy „haja” volt. Mikor a szél hátulról fújta, szinte a szemébe lógott…

Szokták mondani, hogy az állatokat, főleg azokat amiket levágunk, nem jó elnevezni, mert akkor az ember megsajnálja.

Csubakkának mégis ez lett a sorsa februárban, mivel több kakas is volt a tyúkudvarban, de a fő ok, hogy anyum szerint  megtanította a többieket hogy kell a tojást feltörni. Szóval rákaptak a tojás feltörésre, ezt többször észrevette anyum.

Ezért februárban egyik hétvégén megkérdezte, le tudom e vágni, (mivel gyermekkoromban mamám erre is megtanított, hajjj emlékszem az első csirke kiugrott a kezemből, és lógó vérző nyakkal szaladt az udvaron mi meg utána) mivel ő nem tudja, eddig is mások segítettek neki.

Szóval kb. harminc-egynéhány év után gondoltam, nincs mit tennem, nem kell segítséget hívni, most már anyagi megfontolásból is, megcsináljuk mi ketten.

Megtörtént a dolog, zökkenőmentesen, még én is csodálkoztam magamon, bár megmondom őszintén fájt kicsit közben a szívem…..főleg, hogy apum nevezte el…és arra gondoltam közben, (lehet butaság), de ha van nekik is lelkük, talán találkozik apummal valahol…..és arra is gondoltam, hogy apum sem akarta volna másképp, hisz tényleg a tápláléklánc részesei…..

Hát ez Csubakkának a története, akinek a nagy hidegben még a taraja is megfagyott kicsit.

 

 Edit123