Ismeritek Rudyard Kipling (Dzsungel könyve) meséjét a Magányosan sétáló macskáról?

De most nem a macskákról van szó, hanem az új kakasomról, Zománcról. Miután Szarumánt és a többi kakast a boldog kapirgálómezőkre küldtük, rá esett a választás. Hogy ő majd milyen jó lesz. Miért? Mert nagyon szép. Én nem nagyon szeretem a kopasznyakúakat, de Zománc a maga gyönyörű tollazatával igencsak megtetszett.

Miután megvolt a vágás, elkezdte a hangját hallatni. Fiatal még, nyári kelés. De kukorékolt. Aztán éjjel is kukorékolt... ó, Kréta szellemei, más módon is visszaköszönhettetek volna. A férjem azt mondta, ez hülye. Nem normális.  Eddig a szomszéd szőlőjét rótta, reménykedtem, hogy mostantól átveszi az irányítást a tyúkudvarban. Két kakasunk van most, az egyik Hosé, aki nem sok vizet zavar, a másik egy növendék, róla majd legközelebb.

De Zománc külön utakon jár. Hol erre, hol arra, a tyúkól fölé növő bodzafa ágain alszik és még mindig inkább kóborol magányosan a szőlőben, mint hogy a tyúkokat hajkurászná.

Itt is a kerítésen kívül sikerült lefotóznom

Talán rosszul választottam, a fogolyszín nem minden?

Emlékszem amikor Szarumánt kifigyeltem, hogy ő lesz az én kakasom, ő már akkor is megfontolt volt, olyan békebíró típus.

Kíváncsi vagyok mit hoz az elkövetkezendő pár hét.