Ma gyereknap van. Nem én leszek az egyetlen, aki nekiindul és nem bánja, hogy tömeg van, igyekszik úgy tenni, mint ha mennyire jó lenne sok ember között lökdösődni, de a gyerek nem csak a diófa alatt szeret ücsörögni, hintázgatni és hallgatni a csendet (persze azt is szereti, de őt még vonzza a zaj, engem meg már csak a csend), ezért elmegyünk. És örülünk, mert boldog, mert árad felé a hangos, zajos színes vibráló információ. És azt se bánjuk, hogy a pénztárcánk kinyílik és elúszik belőle (feltéve, hogy odabent tartózkodik) Rákóczi, Mátyás király, Bethlen Gábor, vagy Széchenyi, vagy István. A király. Vagy Deák.

De mindannyiszor, amikor eljön ez a nap, nem tudom feledni, hogy tulajdonképpen ezen a napon nem csak azoknak a gyerekeknek kéne önfeledten szórakozni, akik szinte egész évben megtehetik ezt.

Mert ennek az egész felhajtásnak nem erről kéne szólnia.

Az egésznek az lenne a lényege, hogy gondoljunk akár egy pillanatra a világ gyermekeire, akik közül sokkal kevesebben töltik ezt a napot gondtalanul, mint ahányan bajban, veszedelemben, nyomorban és szomorúságban!

Most egy verset hoztam nektek, egy olyan verset, amit évente talán egyszer vagyok képes elolvasni. Olyan, mint egy nem a te korosztályodnak való film, amit túl korán nézel meg. A képek beleégnek a tudatodba és ha egyszer elolvasod, nyomasztó és fullasztó nyomot hagy. Amikor elolvasom, megbánom minden rossz cselekedetem, ami a gyerekeim felé valaha is irányult és szégyenlem, hogy valaha is panaszkodtam bármire, akár csak gondolatban is. Mert nincs okom panaszra.

József Attila

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.

1934. november