Talán emlékeztek még rá, amikor arról írtam a múlt nyáron, hogy az utcabeli gyerekek találtak a faluban a főúton egy kicsi japán tyúkot. Ott futkosott a kocsik előtt, összeszedték, aztán biciklivel elfuvarozták hozzánk szegénykét…
Ilyen volt még novemberben
Akkorka volt, mint egy rigó és őszintén reméltük, hogy a tyúkjaink nem darabolják fel fél perc alatt. Végül is megmaradt, a tyúkok megszokták és amikor nagyobbacska lett, már az egyik tojófészekben üldögélt. Egyszer találtunk is egy elég kicsike tojást, ezért megállapítottuk, hogy jaj, de édi, már tojik is! Ekkor elhatároztuk, hogy szerzünk neki egy kakast. Ne legyen olyan magányos a kicsike. Ezt végül is tett követte, a férjem becserkészett egy kakaskát, erről is megemlékeztem már. Az mondjuk feltűnhetett volna, hogy nem nagyon keresik egymás társaságát.
A vőlegény
De nem tűnt fel. Az állatnak kimondottan tyúk formája volt.
Az első és ütős tény az volt, amikor egy reggel a lányom azt állítottam hallotta a kis japán tyúkot kukorékolni. Azonnal felmelegítettem néprajzi ismereteimet, próbáltam felidézni, mit jelenthet, amikor a tyúk kukorékol. Néhol a gazda halálát, de mindenképpen valami gyászos dolgot. Na jó, nem vagyok babonás, de hát ki tudhatja… Aztán másnap én is hallottam. Te jó ég. Hamarosan pedig a külleme is erős változásnak indult. Megnőtt a taraja, meg a farktollai. Na szép. Be kellett látnom, hogy ez bizony nem tyúk.
Ilyen lett...
De még mielőtt teljesen megvilágosodtam volna, beszereztünk egy két tyúkból és egy kakasból álló japán csapatot, valaki megunta és jelképes 1500 forintért ránk ruházta őket. Hát, a kis feketeöves tyúkból kakassá vált harcikakasunk azonnal elkezdte ütni-verni az új japánkakast. De a kis tyúkocskákra ügyet sem vetetett. Mit mondjak, azóta se… Nem úgy a tyúkjainkra. Akik legalább kétszer akkorák, mint ő és nem árt, ha barnás a tollazatuk. Ugyanis azokat lelkesen kufircolja. Kezdte a kopasznyakúval, aztán sorra vette a többi barnát. Illetve van egy kivétel, a hatalmas fekete gatyás tyúkunk. De érdekes, hogy a többi színre ügyet sem vet. Eszembe jutott róla Imperiál, aki ugye eléggé sikeres fedezőmén volt, aki csak a szürke kancákra ugrott, ami az ő fajtájában mondhatni ritka, de leginkább azt mondhatni, hogy nincs, illeteve nem elfogadott. A tyúkok eleinte menekültek előle, de kitartó volt, mint a teve és gyors, mint a nyúl, szóval egy idő után feladták. Kakaska nem százas, de lehet csupán a japán természetéből adódik, mert kitartó gyorsasággal üldözi a tyúkokat, majd miután végzett a dologgal, kicsit még ácsorog a hátukon, meg-meg csípi a fejüket, miközben azok alatta gubbasztanak. Aztán amikor az elnyomott tyúkocskák megunják, hogy a kis apróság ott játssza az eszét, akkor egyszerűen felemelkednek és lerázzák magukról.
Ugye írtam, hogy idén szeretnék kotlóssal keltetni, saját tojásokat, hát, kezdek aggódni, hogy fognak ezek a fiatalok kinézni??? A gyerekekkel azon röhögcséltünk, hogy kb. olyan párosítás lesz, mint ha egy pincsit (a pincsik fura jellemek, megszégyenítő, olykor a nevetségesség határát súroló bátorsággal és makacssággal) egy kaukázusi juhásszal párosítanánk. Ennyit az egységes tyúkállományról… Egyébként a kis Japán ritka leleményes és fürge, mindig olyan helyen kapja el a tyúkokat, hogy szegény Szarumánnak (tudjátok, a főkakas) esélye sincs odarohanni, hogy megakadályozza az akciót.
Egyszóval a kis Japán jól megvezetett minket. Tyúknak álcázva behízelegte magát az udvarba, aztán amikor már biztonságban érezte az életét és úgy érezte sikerült a beilleszkedés a tyúktársadalomba, lehullt az álarc. Japánka szintet lépett, mi meg aggódhatunk a szaporulat miatt…