Az elmúlt időben az állatállományunk száma erősen csökkent. Maradtak a kutyák, macskák és néhány tyúk. A tyúkokat is bezártuk. Sajnos, vagy szerencsére, ezt nem is tudom biztosan én sem, olyan jó kondíciónak örvendenek, hogy nincs az a kerítés, ami kihívás lenne számukra. Hogy fedett helyre kell zárnunk őket, az akkor vált bizonyossá, amikor elhatároztuk, némi keretet szabunk a szabadságuknak. Mondanom sem kell, az én javaslatom rövid időn belül megbukott (hogy legyenek hátul szabadon, szegények). Hogy röviden fogalmazzak, nem maradtak hátul. A kertünk L alakú és két részre osztott. A L szárának felső fele lett volna a tyúkbirodalom (500m2), a többi pedig a viszonylag kultúrált rész. Hát nem sikerült. Mondjuk sejthettem volna már a nagy vadászatnál is, amikor a szabadon garázdálkodó falkából a kakasokat próbáltuk becserkészni, különféle vadító módszerekkel. Erről majd legközelebb. Az állományritkítás megtörtént.
A lényeg, másnap reggel a tyúkocskák a ház teraszán tollászkodtak a reggeli napfényben, miközben igazgatták, vakargatták csőrükkel a tollruhát, oda-oda pottyantottak pár egészségeset a kőre. Ekkor én is beláttam, itt nem marad más, mint a teljes lefedettség. Ez azonban nem volt egyszerű. Ez a szabad élet az agyukra ment és eléggé gyanakvóak lettek, türelem és némi fondorlat kellett a becserkészésükhöz.
Először elkészült a lefedés. Úgy tettünk, mint ha mi sem történt volna, tyúkocskák pedig látványosan még a közelébe sem mentek. Én viszont következetesen oda adtam nekik enni, inni. csak oda, nem úgy mint régen. Amikor már félelem nélkül bejárkáltak (3-4 nap), akkor egy napon jól kiéheztettem őket (nyár vége volt, kapirgálhattak, még mielőtt egy állatvédő rám vetődne) aztán délután mindenféle finom falatott tettem be a fedett helyükre. Mindannyian bestartoltak, én hátrébb húzódtam, mint ha épp tennék-vennék aztán egy gyors mozdulattal rájuk csuktam az ajtót.
Három hétig bent kellett maradniuk. Aztán nem bírtam tovább. Én komolyan annyira sajnáltam őket, hogy tétlenül ténferegnek csak odabent. A harmadik hét leteltével rászoktattam őket arra, hogy minden nap 1-2 órát kimehetnek. Annyi pont elég, hogy kaprgáljanak, bogarásszanak, aztán szépen kajával visszaterelem őket. ez alatt az idő alatt szerencsére maradnak a hátsó részen.
Persze nem Hudini rooster leszármazottai lennének, ha nem lenne kettő, akik szépen bemennek, aztán meg valahol kibújnak és az éjszakát a jó kis diófán, a társaik fölött töltsék. De már ez is szép eredmény.
