Miért lesz valaki vegetariánus és utasítja el a húsevést, illetve egyéb állati eredetű termékek fogyasztását?
Régóta foglalkoztat ez a téma, most pedig kiváló apropó a megírásához, hogy mi is elfogyasztottuk tyúkudvarunk törzsgárdáját. Korábban az önmagukat 296-os borjúnak érző radikális állatvédők önbilogozási akciója, adta az ötletet, amivel tulajdonképpen nem tudom, hogy mi volt a valódi cél, illetve az "A hús amit eszel" horrorisztikus videosorozat. Erős idegzetűeknek ajánlott.
Túl sok figyelmet nem szoktam szentelni se a lightos, se a hardcore vega szellemű oldalaknak, de felületes érintkezésem alapján úgy gondolom, ezeknek a harcos aktivistáknak a nagy része úgymond semmit nem tud az állatvilágról, sőt néha azt hiszem magáról az egész világról, a természet alapvető működési sémájáról sem. mindig elcsodálkozom harciassággal ötvözött, gondolom jószándékú naivitásukon. Nagy részük egyáltalán nem ismeri az állatokat és ebből következik, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal kövezett. Sokuknál olyan alapvető ismeretek hiányoznak, amelyekkel bármelyik falusi, állatok között felnövő öt éves gyerek rendelkezik. Ez addig nem gond, amíg nem kezdenek olyan dolgok ellen harcolni, amiről semmit sem tudnak.
Aztán van a másik oldal. A fura pózba merevített leölt állatok mellet, vagy rajtuk pózoló vadászé, meg a disznóvágás során levágott disznóval vicceskedő ember. Aki talán így vezeti le az ölés által okozott fura érzést. Arról meg inkább ne beszéljünk, akinek ez az egész örömet okoz. Ezzel együtt a nagyüzemi állattartás is ide sorolható.
Mégis, van valami kettősség a mai világban.
A gyerek, aki nem eszik naponta kétszer húst, az ma szegénynek számít. A mai mesékben azok az állatok, akik a természetben a táplálékláncban eltöltött szerepük alapján egymás ellenségei, jól elvannak együtt és gondolom fényevők. Harminc éve a Kisvakondban a póknak kése volt és legyeket tartott fogva, míg Bogyó és Babóca történetében a pók már nem bánt senkit, ő csak egy meg nem értett személyiség, aki ha éhes gondolom nektárt nyalogat, vagy a falat kaparja. A gyerekekkel ma nem illik közölni azt, hogy ahhoz, hogy az a szalámi létrejöjjön, bizony mindenféle állat az életét adja. Arról nem is beszélve, olykor milyen embertelen körülmények között.
Egyfelől kialakulóban van egy olyasfajta állatvédelem, ami már-már a nevetségesség határát súrolja és azt a hozzáállást veszi természetesnek, amikor olyan jóléti életre szoktatunk egy hobbyállatot, vagy házikedvencet, hogy a mi gondoskodásunk nélkül véletlenül se tudjon életben maradni. Vagy amikor kultúrált európaiként egy világjáró műsor keretében illik azon öklendezni, sírni és megbotránkozni, hogy valahol keleten egy vallási szertartás keretében elvágják egy bikaborjú, egy macska, meg egy tyúk torkát, miközben ez alatt az idő alatt állatok ezrei vonulnak a mészárszékre akár nálunk is, sokkal rettenetesebb körülmények között. Ott az állatok iparszerű termelése, embertelen léttel, életkörülményekkel és embertelen halállal párosul. Aminek a végterméke a szépen csomagolt, jó marketinggel kívánatossá tett áru. Ugye megvan? Kilenc lyukú híd előtt békésen legelésző szürkemarhák a plakáton, a csomagoláson magyar áru felirat, de nagy eséllyel ami a csomagban van, az a fasorból sem ismerte ezeket az életkörülményeket. Vagy vegyük a teszkó kendermagos magyar tyúkját, mint reklámarcot. Kimondottan megtévesztő, szinte ezer százalék, hogy a pultban árult, pár hét alatt hatalmasra hízott húshibridek között akár egyetlen ilyen kis kendermagos lenne, amit felfalhatnánk. Mekkora hatalmas átverés az egész... Gondolom a kis puli meg a beszállító kiskutyája. Ehh.
Aztán nézzük csak a főzős műsorokat, ahol megint kezd menő lenni, ha valaki húsevő. Amikor a sztárséf hatalmas taglejtésekkel mozgatja a húst és mindenféle vadító jelzővel ellátva dícséri szépségét. Hol marad az állat tisztelete, aki az életét adta azért, hogy ő most egy szépet és jót főzzön és ezzel együtt gyarapítsa rajongótáborát? Vajon ha neki kellett volna levágnia, akkor is így viselkedne?
Úgy gondolom, hogy ma a vegetariánusok nagy része nem azért vega, mert nem szereti az állati eredetű ételekt, hanem azért, mert lelkileg nem képes megbírkózni a nagyüzemi termelés borzalmaival. Ami részemről érthető is. Semmivel nem képmutatóbb és furább dolog harcolni radikális állatvédőként, mint mondjuk a háromlábú kiskutya műtétére adakozni úgy, hogy beversz pár szalámis kenyeret közben.
Sokat hangoztatjuk, hogy a háztáji állattartásból meggazdagodni nem lehet (bár ha a takarmányt meg tudod magadnak termelni, akkor azért egész jó kis konyhapénz alakulhat belőle), de legalább tudjuk mit eszünk. Tudjuk mit eszünk. Ez azt is jelenti adott esetben, hogy amikor elfogyasztjuk valamelyik állatunkat, akkor jobb esetben természetesen van egy fura érzésünk, főleg amikor leöltük, a másik oldalról pedig azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy azért az illetőnek nem volt rossz sora. És ez jó!
Sokan kérdezik (és ez főleg a fogyasztói társadalom lelki problémája), hogy hogyan ehetjük meg azt az állatot, amit szerettünk, vagy szeretettel gondoztunk. Ez eléggé álságos hozzáállás, mivel az ilyen embernek általában van választási lehetősége. Ehet mást is, ha a lelke éppen úgy kívánja, zöldet, vagy épp olyan állatot, aminek az életét nem ő oltotta ki.
Egy olyan ember, aki nem részesedik a fogyasztói társadalom életformájában, hanem kénytelen mindent magának előállítani, az valószínűleg így nem is érti meg ezt a kérdést. Vagyis azt nem érti, hogy azért mert valamit megeszünk, miért ne kéne szeretnünk és szeretettel és köszönettel gondoskodnunk róla?
Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én már a fogyasztói társadalom gyermeke vagyok, négy évesen napokig gyászoltam a baromfit, amit a nagyanyám levágott, és annyira örültem, hogy otthon ilyen nincs, csak elmegyünk a boltba és megvesszük ami kell. Ugyanakkor látom a gyerekeimen azt, hogy ők simán megpucolják a tyúkot, inkább érdeklődéssel, mint undorral, sőt, ők maguk jelentkeznek rá. Én meg igyekszem úgy tenni, mint ha én is mennyire élvezném...
