Olvasom a blogod, a tyúkos történetek engem is foglalkoztatnak, sőt mi is elkezdtünk foglalkozni tyúkokkal. Mi mindig is falun laktunk de ez a háztájizás valahogy meg sem fordult a fejünkben. TYÚKUDVARban mi is csak a mamánál jártunk, bár lehet többször mint a városi gyerekek, nekünk is szép emlékeink kötődnek a tikokhoz.
A mi történetünk ott kezdődött, hogy tavaly a nagyobbik lányom kapott egy nyulat húsvétra (megjegyzem nem a szülők ötlete volt). Kis nyuszit hírtelen nem is tudtuk hová tenni, mit csinál apuka, összedob egy ketrecet Tádénak.
Az összedob erős túlzás, két-három hétig készült a lakosztály német licensz alapján (selbst.de), mert hogy ha már nyúl legyen kövér. Igen ám de a kis Tádé nem győzte kivárni a kéglit inkább elpusztult, persze a gyerek verzió az „elszaladt a kis haszontalan”. A nyúl amúgy is kényesebb állat sógorom mondaná „a nyúl ül a ketrecében és azon gondolkodik, hogy mibe dögöljön meg.”
Szóval ketrec tender leállítva. Jön a következő húsvét és apuka fejéből kipattant az Isteni szikra „szerezzünk naposcsibét, ha már egyszer ott az a ketrec”, és egyébként is jobban kelendő a családban a csirke mint a nyúl.
A húsvét hétfőn kelt csibék két nap múlva máris ott landolnak az előszobában mert hát kell nekik a jó idő. Túl sokáig nem volt maradásuk egy hetes korukba beköltözhettek a pincébe berendezett kétszobás luxuskéró egyik felébe, még mindig dobozba. Cseperedtek-cseperedtek, elérték a háromhetes kort, apukának megint jön a szikra, venni kéne hozzájuk még ötöt úgy is olyan nagy ez a ketrec. Így lett 10 növendék csirkénk. Nyár elejére egész szépen fejlődtek, a luxuskéglit hamar kinőtték. Két kakas vérét adta a többiek kényelméért, lehet többet is le kellett volna vágni de hát akkor ki fog tojást tojni?
Augusztus első napjaiban elmentem a ketrec mellett csak fél szemmel néztem rájuk, jól látok? Tojás? Vagy csak beképzeltem mert már gondoltam rá, hogy igazán tojhatnának legalább csak egyet mutatóba. Ott díszelgett az első (?) saját tojás, négy hónap után. Apuka fénysebességgel készít egy tojóládát, legyen hová tojni, ne csak úgy a semmi közepébe.
Eltelt már vagy tíz nap és semmi, nem csak, hogy kisebb vagy görbébb, tényleg semmi. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, feleségem nagymamájának ecsetelgetve egyből rávágta „biztos megeszik”. Még annó nagypapa fabrikált egy frankó tojóládát amibe egyszerre két tyúkká előlépett csirke tud fészket rakni igen ám csak egy kis furfanggal a tojások nem maradnak a tojó alatt hanem egy szinttel lentebb gurulnak a szalmaágyra ami persze el van deszkázva a többi kotkoda elől. Egy nap sem telt el máris felfedezték az új szülőotthont és láss csodát lett is tojás. A tyúkok boldogan élnek míg le nem vágjuk őket.
„Az és mesém is tovább tartott volna ha hosszabb lenne.”
Friss: az egyik tyúkunk előszeretettel kijár a territóriumukból a kertnek egy bokros részére, mi másért mint tojni. A probléma ott kezdődik, hogy van egy „szeretett” kiskutyánk Pötyi, de tényleg kicsi aki idáig nem bántotta ha kinn kapirgáltak a két lábon járó csirkepaprikások. A minap nem voltunk otthon… rekonstruálva az esetet, kijöhetett tojni az a szerencsétlen és Pötyi jól helyben hagyta én meg a kutyát. Szegény tojón már csak az eutanázia segített. Tudom én vagyok a hibás nem szabadott volna hagyni hogy kijöjjön, mert ahogy nincs kutya-macska barátság úgy a kutya sincs köszönőviszonyba a tyúkkal.
S.J.
