Valaki kérdezte tőlem levélben, mi újság a kecskével, malaccal. Nem is tudtam mit válaszoljak. Tudjátok az az igazság hogy pár hete kicsit teleszaladt az agyam ezzel a sok állattal és állattartói lényem igazi mélyrepülésbe kezdett. Mert elegem lett abból, hogy nem lehet úgy elmenni egy napra itthonról, hogy ne az járjon a fejemben, hogy mekkora őrület vár majd, ha hazaérek. Hogy a disznó minden áron be akar menni a tyúkokhoz, ezért félretúrja a meglehetősen rozoga kaput. Hogy a tyúkok azonnal kijönnek és azonnal lezabálják az epret, a ribizlit. Hogy az egyik kutyánk, akit kénytelenek vagyunk láncon tartani, ha elszabadul, egy perc alatt hatalmas lyukat készít a kerítésre (a másik kettőnek esze ágában sincs kimenni, de ha már ott az a lyuk...). Hogy jaj, a lovaknál elfelejtettem bekapcsolni a villanypásztort, remélem nem szöknek ki és tarolják le az éppen termőre fordult gyümölcsfákat. Hogy a kecske remélem nem tekeri be magát úgy a kötélbe, hogy azt Hudini is megirigyelhetné. Elvira a kicsi, meg nem fog egész nap mekegni, amivel gondolom nem csak engem kerget az őrületbe. És sorolhatnám. De jó sokáig.

Ezek nem felesleges aggodalmak, szinte nap mint nap megtörténnek én meg csak nézek, hogy mi a túrót csináltam egész nap, hogy már megint így elment az idő. És elegem lett abból, hogy lassan a gyerekeimnek nem ugrálok annyit, mint az állatoknak. Ráadásul úgy éreztem, érzem, hogy lassan csak a kiszolgálásra marad időm, arra, hogy valami örömet is leljek bennük, már nem. Akkor meg mi értelme az egésznek? Szóval úgy döntöttem, eladom az eladhatót (ugye a kutyák kilőve, azokat nem lehet) és befejeztem, lesz tíz tyúkom és boldogan, nyugodtan ücsörgök a gyerekeimmel a játszótéren, vagy megyek dolgozni úgy, hogy nem kell azon aggódnom, mekkora kárelhárítást kell végeznem, ha hazaérek.

Én nem akarok panaszkodni -pedig most azt teszem-, de ebben az állapotban mit nem adtam volna egy tömbházi lakásért, ahol max a halakat kell megetetni az akváriumban és ahol lekopik a sár a cipődről, mire felérsz a negyedikre.

Feltettem elsőnek a malacot. Jött néhány érdeklődő, egy része már a telefonban fikázta, hogy jaj, ez túl nagy lesz, meg így, meg úgy. Volt akinek tetszett. Aztán gondoltam felteszem a kecskéket is. de a Rozit sajnáltam. Végre összeszedte magát. Ki tudja, hova kerül? Mi lesz vele?

Nem tudom mi történhetett, de akkor kezdődött, amikor megfenyegettem Elvirát. Ha nem hagyja abba ezt az egész napos mekegést, akkor másnap reggel fogom és kikötöm annak a kapujába, akitől jött, csináljon vele amit akar. Komolyan mondom, másnap a kiskecske egész nap kussolt. A malac is felhagyott egyik napról a másikra azzal, hogy bejöjjön a lakásba és az itt található alomba tojjon (amikor ugye kint is lehet), sőt, egyik napról a másikra bevetette magát egy a teraszon található kis ládába, azóta kint alszik és csak enni jön be, hogy a kutyák ne zaklassák.

Aztán az egyik délután, amikor volt egy kis időm, hogy elücsörögjek köztük arra gondoltam, mennyire üres lenne az életem nélkülük. A városba szinte csak kényszerből járok (lásd gyereknap, munka) és alig várom, hogy hazaérjek ebbe a Noé bárkájához hasonlító őrültek házába. Bármelyiktől megválnék, űr maradna utána.

A múlt héten szombaton elmentünk az ártérbe -térdre imára, reméljük a Duna ott marad- kakukkfüvet szedni (készül a cukorka és a szirup). Vittük Margót is, akinél ez a pórázos sétáltatás nem nagyon akart összejönni. Elengedtük. És úgy jött utánunk, mint egy kiskutya, vagyis még jobban, mert egy percre nem maradt tőlünk két méterre sem le. Szóval én szedtem a kakukkfüvet, a három kicsi (a legkisebb otthon maradt a mamával, aki ezen a héten segített) bujkált a fák között és a láthatatlan ellenséggel harcolt, Margaréta pedig ott settenkedett körülöttünk végig.

Végül is arra jutottam, hogy itt nem (csak) az állatokkal van baj, hanem kicsit össze kéne szedni magam és gördülékenyebben vinni a dolgokat. Valójában egy két kedves szó, egy simítás az állatoknak nem nagy idő, pár perc is elég, csak valahogy néha a mindennapok eluralkodnak az emberen és olykor eszébe sem jut, hogy a jókedvet, jó hangulatot, az örömöt nem várni kell, hanem kicsit tenni is kell érte.

A lényeg, az állatok maradnak, bár tényleg elég sok idő megy el rájuk, majd valahogy megoldjuk. Innen szép nyerni.