Talán emlékeztek még rá, korábban írtam róla, hogy vettünk két kislibát. Elneveztük őket Kázmérnak és Montisának. Imádjuk a szappanoperák neveit, bár a Kázmér azért nem teljesen ez a kategória. Tavaly volt már egy próbálkozásunk libákkal, de sajnos ott a kutya közbelépett, nem tartott sokáig az öröm. Ezek most szerencsésen túlélték.

Az elején ők voltak az udvar legkedvesebb gyerekjátékai. Bár nem volt egyszerű megértetnem a kis 2 évesemmel, hogy a liba nyaka - ami valljuk be, tényleg kézre áll - nem arra való, hogy annál fogva cipelgessük a kert egyik végéből a másikba, azért a libák túlélték ezt is. Az unalmas esős nyári napokon a két kis alsósnak is egy egész napos elfoglaltság volt, hogy kitalálták, a libáknak wellness hotelt építenek. Ez a játék kitartott vagy egy hétig, reggeltől estig! Mert ugye végre egy állat, ami nem menekül előled és nem csalogatni kell, hanem csak megy utánad, a nyomodban van és le sem tudod vakarni magadról.

Aztán eljött a meleg, a hőség, megtöltöttem a kicsi medencét vízzel, mert persze a 2 éves is a nagyokkal szeretne fürdeni, úgy hogy valami köztes megoldást kellett keresnem a nagy medence és a kis pancsoló között. Az én gyerekeim (néha nem tudom, hogy sajnos, vagy szerencsére) nem azok a fajták, akik szépen felveszik a fürdőnacit és illedelmesen pancsikolnak, nem fröcskölnek, csak óvatosan lubickolnak a vízben. Kiáltoznak (még sem írhatom, hogy állandóan ordibálnak, pedig de), nekifutásból bevetődnek, ezáltal fröcskölnek. Én már megszoktam, a libákat viszont ez a viselkedés teljesen felizgatta. Nem is a viselkedés, hanem inkább a fröcskölő víz látványa. A gyerekeket meg az izgatott libák izgatták fel méginkább, így született meg valamelyik (mindkettő potenciális elkövető letagadta és a másikra mutatva állította, hogy De ő is mondta...) az ötlet, hogy ugyan, szegény libik ne sóvárogjanak, nosza úsztassuk meg őket! A libáknak sem kellett kétszer mondani, én már csak azt láttam, hogy boldogan úszkálnak a bokavízben a kétévesemmel együtt, miközben a két nagyobb valami számomra nem értelmezhető virtuális célvonalnál szurkol a vízben keverő hármasnak. Félmeztelen babafotót sem teszünk a netre, úgy hogy ezt a pancsoló gyerek-liba együttest képzeljétek el magatok...

Az idő telt, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy a libáink megszürkültek. Az egyik fején egy kis bub is nőtt. Azt hiszem sikerült két külön neműt választanunk. Nem csak a színük, hanem a viselkedésük is kezdett változni. Persze nem teljesen úgy, ahogy mi azt az ismerősök romantikus libás visszaemlékezései alapján elképzeltük. Vagyis, hogy a liba a legjobb házőrző és minden történetben szerepelt egy kisgyerek, akit imádtak, féltettek, óvtak a libák. Na ez nálunk nem így történt. Éppen pár hete akarta megcsípni a gaz Kázmér a fiacskámat, akivel még két hónapja együtt medencézett. Azóta is folyamatosan lesi és ha valamennyire egyedül látja, azonnal rástartol. Én meg olyankor szegény Kázmért repülésre oktatom. Egyébként a liba valóban nagyon jó házőrző, sokkal hamarabb "ébrednek", mint a kutyák, már hallom, hogy rikoltoznak, tuti vendég áll a kapuban. De az is tetszik, amikor megyek haza kocsival és a kerítés mellett versenyt rohannak az autóval. Egyébként szerintem roppant okos állatok. A múltkor Kázmér beleesett a vízaknába. Montisa ott állomásozott mellette, még csodálkoztam is, hogy mit gubbaszt ott hátul. Eltelt egy pár óra, mire rájöttem, hogy egyedül ácsorog. Amikor elindultam felé, olyan örömmel és hangos rikoltozással futott felém, de míg máskor szorosan mellettem halad, most visszarohant a vízaknához, majd újra hozzám és újra vissza. Na kis köcsög Kázmér (bocs a csúnya szóért, de már csak így szólítjuk, persze nem a gyerekek előtt... azt hiszem) ott figyelt bent. A gyerekek kitalálták, hogy leeresztenek kötelekkel egy műanyagládát és kihúzzák. Jó, hagytam, had próbálkozzanak, úgy is tudtam, hogy nekem kell majd bemászni. De majdnem nem volt rá szükség, mert Kázmér simán kitalálta, hogy mi a terv, esküszöm így volt, mert azonnal megpróbált belemászni a ládába! Csak hát olyan kis suták ezek a libák, csetlett, botlott, az ugrás az nincs a mozgásformái között, így hát ez nem jött össze. Amikor leereszkedtem az aknába, szegény teljesen összehúzta magát, rendesen megsajnáltam, pedig egyébként mekkora arca van... Azért amikor felemeltem és épp raktam kifelé, megörülvén a  jó levegőnek, a szabadságnak no és a cuki kis Montisának, olyat beletaposott az arcomba a hatalmas lábával, hogy ismét eszembe jutott -főképp, hogy alig bírtam megemelni, vagyis kiderült, hogy jó nehéz-, hogy lehet mégis csak egyszer de jó lenne gazdagnak lenni és nagy kövér libasültet enni...

Hogy mi lesz velük?

A gyerektámadás után többször fogadkoztam, hogy Kázmér az asztalon végzi, de aztán ahányszor elnézem, elnézzük, ahogy kettecskén totyorognak, rohangálnak, egymást ápolgatják és egymás nélkül egy lépést sem tesznek, mindannyiszor az jut az eszünkbe, hogy akkor vagy mindkettő, vagy egyik sem.

És ugye Montisa igazán annyira kedves...