Őszinte leszek hozzátok, bár foghatnám stílusváltásra, meg új utak keresésére, az igazság az, hogy sajnos nincs túl sok időm arra, hogy dolgoknak utánanézzek, ezért az elkövetkezendő időben több olyan poszt lesz, ami az én tyúkjaimról szól, mint egyéb, nem kevés utánjárást igénylő témáról. Azért a hasznos posztokat sem mellőzöm majd teljesen, de tudnotok kell, ha valami foglalkoztat, a magam szintjén igyekszem utána nézni rendesen, ami azt jelenti hogy minden apróságnál hosszan elidőzök, néha félszavaknak is utánanézek, ami egy végeláthatatlan adatgyűjtést eredményez olykor nálam.

Három ifjú Hoséval

Most az első csibecsapatról fogok mesélni, hogy mivé lettek. Mindig is volt egyfajta beteges rögeszmém, hogy az állatok szeretnek szabadon élni, amit én természetesen igyekszem biztosítani nekik. Szegény pipikék, ne sorvadjanak abban a 30 négyzetméteres kis udvarban, legyen övék a hátsó kert! És lőn. Aztán, valahogy a hátsó kert por és hamu lett, értsétek ez alatt, hogy egy szem gaz sem nőtt ki, de tényleg, egy szem sem. Ismét mardosni kezdett a kétség. Szegény tojó tyúkocskáim, alig jutnak zöldhöz, igazán kiengedhetném őket egy kicsit ide előre is, mi kárt okoznak, olyan boldogan csipegetnek... Végül is ez a kert nagyobbik része, be sem tudjuk lakni rendesen, legalább nem kell annyi füvet nyírni... Csipegetnek, csipegetnek, mit is? Hát, nem tudom, de nem csak a füvet.

És kezdődik a második felvonás. Ezek a k. tyúkok összeszarnak mindent! Nem hiszem el, hogy az összes friss hajtást le kell csipegetniük a szőlőről! Miért érzik köteleségüknek, a dögök, hogy fél szemükkel felsandítva, belőve a célpontot, hatalmas vetődéssel falják fel előlünk a félérett jostát, málnát, ribizlit? Mekkora rohadékok, jaj, hogy utálom őket.Tudom, hogy kissé infantilisan hangzik, de a tény, az tény, ezeket mind én mondtam. Lehet rá kéne szoknom a logikus gondolkodásra?

Megcsináltam az első és a hátsó kertet elválasztó kaput. Akkor persze szárnyaltak át, mint azt egy korábbi posztban már olvashattátok. Én meg morzsoltam magamban, hogy a szökős anyátokat. Mint ha nem én szoktattam volna rá őket arra, hogy a szép zöld kertbe is jogosultak a bejárásra.  Az állomány nyugalomra lelt a szárnyvágással, de eközben ott nődögéltek a kiscsibéim, időzített bombaként.

Sajnos ennek a mentalitásnak lettek kiváló példái a fiatal, saját csibéből felnőtté cseperedett tyúkjaim. Had járkáljanak a kotlósmamival, én nem zaklatom őket! Hű, ezek a pici csibék, milyen gyorsan tudnak futni! Hiszen talán el sem tudnám kapni őket... - akkor még hittem benne, vagy legalább is magammal elhitettem, hogy személyes varázsom van akkora, hogy ha szépen kérném őket, akkor bármikor el tudnám fogni őket. Nem jó betegség, amikor valakinek hályog van a szemén.

A pipikék egyre nőttek, egyre gyorsabban tudtak futni és egyre kevésbé tűnt úgy, hogy egyáltalán odajönnének hozzám, fél méteren belüli távolságra. Szép lassan megalkották az érinthetetlen kasztot, ami máshol nem túl előkelő, a mi udvarunkban viszont kimondottan kényelmes pozíció.

Az érinthetetlenek ha akarnak, felröppennek a diófa ágaira. Az érinthetetlenek már hajnalban felpattannak a többiek számára tiltott és elérhetetlen kertelválasztó kapura és átlibbennek a zöld édenbe, ahol a harmatos fűben tipegve a kelő nap sugarainál csippentik fel a pici csigákat, rovarokat, no és persze az apró gyümölcsöket, amiknek délelőtt tízkor már csak a csonkját találom majd. Az érinthetetlenek délben, a rekkenő hőségben a haragoszöld szőlőlugas alatt hűsölnek, miközben ernyedten felugranak néhány szem Otellóért, amit alig vártam, hogy én megehessek. Az érinthetetlenek, amikor teljesen hülyét csinálva magamból, magamban -néha talán hangosabban, mint illene- káromkodva, egy futószárazó ostorral hajkurászom őket, hogy visszatereljem őket a saját nyájuk közé, szóval az érinthetetlenek megbújnak s szinte láthatatlanná válva meghúzzák magukat a fosószilva és a gazzal félig benőtt lovaskocsi holtterében, ahová én csak kínnal, keservvel jutok be, némi csalánon átgázolva.

Jó. Ebből elég. Hát teljesen hülye vagyok én? Kell ez nekem? Jó ez nekem?

Nem.

Akkor lépjünk a tettek mezejére! Szárnyvágás! Na de hogyan?

Ja, hogy azt elfelejtettem mondani, hogy az érinthetetlenek nem piszkolják össze pompás tollazatukat holmi tyúkóllal és az abban lakó egyszerű néppel. Ők kinéztek egy jó kis helyet, hatalmas fa- és ágkupacot az istálló mellett és ők bizony ott alszanak. Együtt. Mert a kaszt azért mégis csak kötelez.

El tudjátok képzelni, hogy addig néztük a fárasztó hírműsorokat a férjemmel, amíg csak besötétedett teljesen? Aztán elemlámpával és ollóval elindultunk hozzájuk. Ott kuporogtak! Oké, te világíts, én elkapom, aztán vágd a szárnyát! Ne, ne világíts elé, mert a fényre megy! Ne világíts rá teljesen, mert elszalad! ( Most jövök én. ) Figyi, csak az egyik szárnyukat vágjuk le, az lesz a tuti! Ott fut, kapd már el! Hoppá, a fekete hová szaladt el? ( A fekete az első estén megúszta. )

Nyugodtan aludni tértünk, a férjem azzal a boldog tudattal, hogy végre beláttam, a szabadságról alkotott gondolataim olykor mennyire kártékonyak és végre, megvilágosodtam, nem neki kellett már megint mondani, hanem sikerült egyedül is rájönnöm. Én úgy éreztem, végre kisimulnak a dolgok, mint amikor a borzasztóan lomos szobában valaki polír rendet tesz és minden egyszerűnek és derűsnek látszik.

Aztán eljött a reggel és az érinthetetlenek kissé sután, többszöri próbálkozásra, miután az egyik szárnyuk nem működött megfelelően, átrebbentek a kapun. Mivel kicsit sokáig tartott, mire a megfelelő technikával át tudtak repülni, így a lábuk már nem lett harmatos...