Gyereknap, Iszonyat
2013. május 26. írta: Rosa Rugosa

Gyereknap, Iszonyat

Ma gyereknap van. Nem én leszek az egyetlen, aki nekiindul és nem bánja, hogy tömeg van, igyekszik úgy tenni, mint ha mennyire jó lenne sok ember között lökdösődni, de a gyerek nem csak a diófa alatt szeret ücsörögni, hintázgatni és hallgatni a csendet (persze azt is szereti, de őt még vonzza a zaj, engem meg már csak a csend), ezért elmegyünk. És örülünk, mert boldog, mert árad felé a hangos, zajos színes vibráló információ. És azt se bánjuk, hogy a pénztárcánk kinyílik és elúszik belőle (feltéve, hogy odabent tartózkodik) Rákóczi, Mátyás király, Bethlen Gábor, vagy Széchenyi, vagy István. A király. Vagy Deák.

De mindannyiszor, amikor eljön ez a nap, nem tudom feledni, hogy tulajdonképpen ezen a napon nem csak azoknak a gyerekeknek kéne önfeledten szórakozni, akik szinte egész évben megtehetik ezt.

Mert ennek az egész felhajtásnak nem erről kéne szólnia.

Az egésznek az lenne a lényege, hogy gondoljunk akár egy pillanatra a világ gyermekeire, akik közül sokkal kevesebben töltik ezt a napot gondtalanul, mint ahányan bajban, veszedelemben, nyomorban és szomorúságban!

Most egy verset hoztam nektek, egy olyan verset, amit évente talán egyszer vagyok képes elolvasni. Olyan, mint egy nem a te korosztályodnak való film, amit túl korán nézel meg. A képek beleégnek a tudatodba és ha egyszer elolvasod, nyomasztó és fullasztó nyomot hagy. Amikor elolvasom, megbánom minden rossz cselekedetem, ami a gyerekeim felé valaha is irányult és szégyenlem, hogy valaha is panaszkodtam bármire, akár csak gondolatban is. Mert nincs okom panaszra.

József Attila

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.

1934. november

A bejegyzés trackback címe:

https://tyukudvar.blog.hu/api/trackback/id/tr665318279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

peva 2013.05.26. 19:24:54

Köszönöm, hogy leírtad ezeket a gondolatokat.

papakedvence 2013.05.27. 15:14:02

Csak sóhajtani tudtam egy nagyot. Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: Marika