Mostanában nagy divatja van a termelői piacoknak, egyre többeket érdekel a "házi áru". Jó ez, meg szép, meg legyen háztáji a menzákon, nagyszerű.

Gondolom a népesség nagy része városban él, ahol a szomszédnál semmit nem lehet venni, legfeljebb nagy levegőt és persze valahogy a közvélekedést és az életünket is e népesség irányítja valahol.

Tudjátok én egy városnak nevezett faluban lakom. Itt csak az nem tud vásárolni háztól, aki semmi kapcsolatteremtő képességgel nem rendelkezik és mondjuk arra sem képes, hogy a környezetében "valakit" megkérdezzen, hogy nem tud-e olyat aki ezt meg ezt árul. Számtalan falu információs központja a kocsma, a szálak itt futnak össze, lehet venni germán mosógépet, fesztiváljegyet, autóalkatrészt, hát na, csomópont, ahol a szálak összefutnak. Szóval aki keres talál, nem kell elmenni a termelői piacra, lehet menni házhoz is, igaz, kicsit utána kell járni, de aztán kialakul a biztos forrás.

A piacokkal az az egyik baj, hogy sokan bizony hivatalosan nem árulhatnák ott a felesleges 30 kiló barackot, amit se megenni, se eltenni nem tudtak. Mondjuk egy műanyagszékre az udvar elé kitett papír, hogy eladó, csodákra képes, vagy A bolt előtti nagy fa törzsére rajzszögezett papír.

A másik szerepkör, amikor van valamid és nem feltétlenül szeretnél érte pénzt. Régen úgy hívták cserekereskedelem, ma úribb nevén barter. Abba aztán igazán senki nem köthet bele. Nem könnyű elkezdeni, de ha van egy kis ötlet és nyitottság, gyorsan bele lehet jönni. Ráadásul ha beszállsz a körbe, rengeteg információ birtokosa leszel, ki hol mitől szeretne megszabadulni.

Élelmesebb emberek átváltanak az egyszerű kereskedőből kupec üzemmódba és kis pénzrádobással mindkét fél részéről összehoznak eladókat, vevőket, cserélőket.

Térjünk vissza a barterhez.

Úgy kezdődött, hogy túlszaporodott tyúkállományomtól szabadultam volna. Na jó, de mit kérjek érte? Mennyit? Adtam fel hirdetést. Akik felhívtak, szinte a 90% azt gondolta, hogy egy megszorult szerencsétlennel van dolga, aki akár ingyen is szabadulna az állatoktól Ezt máig sem értem, mert akkor evidens, hogy megenném őket, mintsem semmi pénzért megszabaduljak tőlük. Minden esetre a történet valahogy jobban tükrözi a mai magyar valóságot, mint a statisztikák. Vagyis hogy az emberek nagy része csóró és ez nem szégyen, ez van és akár bármi áron szabadulna bármitől (túl vagyok egy lóeladáson, hát nem tudom mikor lehetett ennyire olcsón lovat venni) ennek pedig egyenes folyománya, hogy megjelennek a hiénák a piacon, akik pont arról húznak le még egy bőrt, akin már egyébként sincs sok, de ez egy külön történet lehetne.

Szóval jó dolog ez a nagy világháló, meg virtuális közösség, arra mindenképpen, hogy lassan elfelejtsük, élnek emberek a szomszéd utcában is és inkább beszélgetni kéne a szomszédokkal, nem feltöltögetni az állatokat ide-oda. Tehát mesélem az egyik barátnőmnek amolyan keresetlen pár szóval, hogy már a tököm tele ezzel a millió csirkével, csibével, azt se tudom hányan vannak, meg kéne szabadulni pártól. Azt se mondhatom, hogy szó szót követett, mert azonnal lecsapott rá, hogy neki kéne pár, mert a letojtjai felzabálták a kotlósa alól a kelő csibéket és kivan, mennek a levesbe. Szóval így cseréltem három kotlóst az alattuk lévő tojásokkal nagyon nagy mennyiségű kecsketejre. A tej sajtkészítési próbálkozásainkat fedezte, így aztán lett friss, meg félkemény, meg még javában érlelődő kemény sajt dögivel, gondolván arra, amikor majd Rozália is megajándékoz minket.

Az is egy kérdés, hogy tulajdonképpen milyen árat kaptam a tyúkjaimért?

Nagyon jó áron cseréltem el őket és nagyon jó áron jutottam a tejhez, a cserepartner sem panaszkodhat, mert egy külhonba költöző vevője kiesett, így a pillanatnyi felesleget volt hova tenni. Tehát úgy érzem a megelégedés közös. Ha ugyanezt pénzért kellett volna megvennem, akkor árulhattam volna a tyúkokat egy darabig, egy csomó macera, ki hol veszi át, stb.

A következő csere a kotlós és csibéi szénabálára, illetve most elég jó zabtermésünk volt, abból is cseréltünk szénára és sorolhatnám tovább, na és persze újabb bizniszek is vannak kilátásban. Nyúlhús kotlósra és csibékre, ez-az. Olyan fura, hogy a szűk környezetünkben is ilyen jól és gyorsan pörögnek a dolgok. Egy csomó olyan dologhoz juthatok hozzá nulla forint készpénzkiadással, amire PÉNZT nem szánnék. A dolgok piaci árával persze mindenki tisztában van, de azok az árak irányadóak és ha meggondolom, hogy a négy zsák zab, amit két óriási körbála szénára cseréltem tulajdonképpen nekem valójában mennyibe került, akkor örvendezek, mert nagyon jól jártam! De az se panaszkodhat, aki a szénát adta, neki szintén annyiba fájhatott a széna, mint nekem a zab...

Kár, hogy a villanyszámlát nem lehet csibében törleszteni...

Szoktatok csereberélni?