Nem tudtam, miről írjak Húsvét alkalmából. Először arra gondoltam előjövök pár jó kis néprajzi sztorival. De hogy őszinte legyek, utálom a Húsvétot gyerekkorom óta. Talán az lehet az oka, hogy már kisiskolás koromban rettenetesen fejfájós voltam. Elég volt egy szag, egy illat és ki voltam ütve. Nos ezt az állapotot a locsolókölnik kb. 5 perc alatt el tudták érni, talán ez lehetett a kezdeti viszolygás oka, amit pár apróság - aminek a fejfájáshoz semmi köze - csak tovább fokozott. Városi gyerek voltam, így valahogy ennek az ünnepnek nem volt semmi hagyománya nálunk, ráadásul vallásosak sem voltak a szüleim - én sem vagyok az - így még ez a vonal is kimaradt.
Nekem a húsvét azt jelentette, hogy ahelyett, hogy punnyadhatnék egy plusz szabadnapon a szünetben, kora reggel fel kell kelni, szépen felöltözni és várni a csengetést, az ajtón koporászást. Az ajtó túloldalán állnak a locsolók, a reggeli időpontokban még frissen, üdén, tűrhető állapotban, majd haladván az idő dél felé, egyre bizonytalanabb terpeszállásban, olykor önkéntelenül rátapadva a csengőre. Ezek voltak a közeli és távoli rokonok, szomszédbácsik, stb. Aztán jöttek a mindenféle iskolás fiúk, mihez is hasonlíthatnám az egészet, kb. olyan volt, mint amikor a facsén olyanok jelölgetnek be, akik az utcán köszönni se akarnak, meg sem ismernek. Azt se tudtam, mi a rákot keresnek ezek nálunk, illedelmesen vagy szemtelenül, butácska verset mondva, kicsit kajálnak, kicsit piálnak én meg még valami aprót is adjak annak a tahónak, aki előző héten épp azzal szórakozott, hogy a táskámat rugdosta röhögve a haverjaival a folyosón.
Ha még jobban végiggondolom, nem csak ez volt a baj. Hanem az is, hogy a szüleim azt hiszem még jobban irtóztak ettől az egésztől, mint én, bár az első időkben megfelelvén az elvárásoknak, apám az öcsémmel locsolni ment, anyám meg otthon dekkolt velem. Vagyis egyszer, amikor még nagyon kicsike voltam, elmentem apámmal locsolni. Mit ne mondjak, nagy élmény volt, de komolyan. Öreg rokon nénikék itattak icipici tojáslikőrrel, teletömtek csokival, szuper volt!
Voltam egyszer rokonoknál amolyan nagyon falun is Húsvétkor. Ott is szűrt mindenki, de valahogy meg volt az egésznek a koreográfiája, egyáltalán nem volt az egész annyira zavaró, mint otthon. Sőt, még tetszett is. Főleg, hogy ott aztán mindenki majd mindenkinek a rokona, ezért volt népvándorlás rendesen, mi gyerekek meg délután nagy csapatban őrjöngtünk kint.
A végső tetőzése az egésznek akkor volt, amikor olyan 11-12 éves koromban elköltöztünk egy lakótelepre, új iskola, új társak, még hülyébb fiúk, aztán telebűzölt fájó fejjel könyököltem a kilencediken a konyhaablakban és néztem az utcákat, ahol a rézgálic,vagy sötét magenta színben pompázó öltönyben tántorgó, bizonytalan járású fickók igyekeztek valahova, általam ismeretlen céljuk felé, kezükben hol egy tojásokkal telt centrumos zacskót, vagy egy velük vánszorgó gyerek kezét, olykor mindkettőt tartva. És akkor megfogalmazódott bennem a kérdés: Mi értelme van ennek az egésznek? Valahogy innen indult, hogy ezek után sosem voltunk otthon Húsvétkor. Mindig elmentünk túrázni egyet, kirándulni, vagy főzőcskézni egy jót valamelyik közeli erdei forráshoz és tűzrakóhelyhez - ahová elég korán kellett indulni, mert nem mi voltunk az egyetlenek, akik oda menekültek. Innentől kezdve szépen megvártuk öregapámat, aki ragaszkodott a locsoláshoz, meg is jelent még reggel hét előtt, öltönyben, szövetkabátban, kalapban, puszi-puszi, kis beszélgetés és már otthon se voltunk.
Aztán eljött az idő, jó pár évvel később, hogy nekem is lettek gyerekeim, ebben a locsolósdiban továbbra sem kívántam részt venni. Ekkor jött be a nyuszitojás keresés, mint hétfői program. Reggel irány ki az erőbe, valamelyikünk elrejtette több helyre a csokikat, aztán határozottan állítottuk a gyerekeknek, hogy a nyúl itt járt, itt szaladt, mi láttuk, és ez a mai nap az, amikor csokit potyogtat. Én ezt annyira szerettem, amikor megtalálták a fészkeket! Mekkora aljas ember a szülő, átvágja agyerekét ilyen szövegekkel és talán nagyobb öröme telik benne, mint a gyereknek.
Ez azóta sem változott, igaz, a lányom miatt a múlt évben itthon maradtunk, de amikor megjelent a legutáltabb fiú osztálytársa, akkor ő is arra voksolt, maradjon inkább a szabadtéri program. És miután nálunk gyerekutánpótlásból nincs hiány, a kamaszok is jöhetnek csokit keresni, ha akarnak. Már decemberben megjegyezték, hogy a sok testvér egyik előnye, hogy hosszú évekig jön a Télapó is... meg a nyúl is.
De mit nem adtam volna egy, a képen látható locsolásért, tán még a Húsvétot is megszerettem volna...
Ez pedig a kedvenc mesém, ami enyhe iróniával mutatja be a locsolkodást: