Mióta odakint vannak és megszabadultak a rémisztő T-Rexektől, átértékelődtek a dolgok, a szerepek. Az elején kifigyeltem egy akkor még tök fekete kakast, az olyan  normálisnak -és szépnek- tűnt. És lőn, elkezdett színesedni, lassan lesz belőle egy amolyan kakas klasszik, csendőrtollas hátsóval. Békés jószág együtt kajálgat a tyúkokkal, nem veri őket, de azért néha a hátukra pattan, minden bunyó nélkül. Na nem úgy a két fekete - fehér kakas (ők a legnagyobbak). Az egyik egy akkora tahó, hogy már rossz nézni, ahogy tépi és veri a tyúkokat. Egész nap megy a nyirvogás, menekülés. Egy kis köcsög. A tyúkok estefelé már elülnének az ólban (persze létrát még nem csináltam), de ennek a majomnak az a hobbija, hogy egyenként végigveri és kihajtja őket.

Szerencsére hazajött a férjem, aki már alig várta, hogy fenhesse a kést, meg is született a döntés, épp ideje megkóstolni milyen is az állomány húskészlete. A gyerekek is méltó büntetésnek találták a halált az agresszorra, egyszer végül is el kell kezdeni, így legalább annyira nem sajnálja senki. Be kell vallanom, én sem. Pedig ilyen még soha nem volt velem, hogy cseppnyi szánalmat sem éreztem egy állat halálakor. Nem, nem azért, mert ez hogy búbolta a tyúkokat. De olyan jó elgondolni, hogy ezeknek milyen szép életük volt. Sehol egy zárt ketrec, semmi stressz, semmi embertelen nyomorgatás. Komolyan, én rendesen gondozom őket, szeretem őket és azt is tudom, hogy azért tartjuk őket, hogy tojjanak és megegyük őket. De ez nem zárja ki azt, hogy szeretettel gondozom mindet és mivel úgy érzem, mindent megteszek értük, nincs is bennem szánalom, amikor üt az óra.

Az óra pedig ütött, rögtön kettőnek is, elvégre nagy család vagyunk, szeretnénk jóllakni. A férjem elvágta a nyakukat, aztán leforrázták őket, az összes gyerek tépkedte a tollat, hát, nagy élmény volt.  

Ilyen szép sárga test lapult a tarka tollak alatt:

 A legkisebb megkapta a májat és a csirkemellet, ami közel sem volt akkor a löffencs, mint amit a boltban látunk.  Főztünk egy valóban aranysárga húslevest, ami tényleg annyira sárga volt, mint az arany. Valami hihetetlen színe lett.

Combok, szárnyak kirántva, valami mennyei étel volt. A húsa vörös volt, egyáltalán nem olyan fehér színű, mint a bolti csirkéké. Egy élmény volt megenni. 

A húson lévő zsír is valami hihetetlen kanárisárga színű volt, szóval úgy mint most, ott is vagy ötvenszer elmondtam, hogy "Jééé, hogy ez milyen szép sárga!"

Persze a legfontosabbat majdnem kifelejtettem. A hagymás vért. Pirítottam hagymát, aztán ráöntöttem a már megsózott vért és mint a rántottát, megsütöttem. Én nem szeretem, de a többieknek nagy élmény volt:

A 10 hónapos baba ebédjének alapanyaga: